Georg Trakl

Georg Trakl (Salzburg, 1887. február 3. – Krakkó, 1914. november 3.). osztrák költő, író.

Georg Trakl
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Wikiforrásban
Művek a Cervantes Virtualon
Művek a Project Gutenbergben

Idézetek verseiből

Éji románc
(részlet)

Csillagos ég alatt amint
a néma éjfél áthalad,
a fiú kábán felriad,
szürke arca holdfényben ing.

Bomlott hajú bolond lány
sír zord ablakrácsok mögött.
Nászútra mennek szeretők,
el a tavon, igen furán.

Borban sápadt gyilkos-mosoly,
betegen halálfélelem.
Esd az apáca s véresen,
pőrén kereszt elé omol.

    (Kálnoky László)

Tündöklő ősz˛

Hatalmasan zárul az év,
arany borral, kerti gyümölccsel.
Erdőborította vidék
kísér csodájával a csönddel.

A gazda mondja: ez derék.
Óh, halk és elnyult estharangszó,
adj a véghez is friss erőt.
Vándormadár szól a magasból.

A szív most jóságot tanul.
A kék folyón aláevezve
nézem, kép képhez hogy simul -
Hallgatva borul ránk az este.

      (Szabó Lőrinc)

Átváltozás
(részlet)

A kocsmánál nyugalmas pillanat,
egy arc a fűbe horgad mámorában.
Kék bodzafürt, részeg fuvola, lágyan,
nő-árny körül lengő rezedaszag.

       (Lator László)

Rózsafüzérdalok
(részlet)

Amen

Korhadt szobákon átúszó enyészet.
Árnyak a sárga tapétán. Tükrök mély sötétjén
kezünk elefántcsont bánata boltosul.

Elhalt ujjak közt barna gyöngy pereg,
s a csendben
angyal veri fel kéklő, mákonyos szemét.

Az este is kék.
Elhunyásunk órája ez, Azrael árnya,
mely elfeketíti a barna kertet.

       (Dsida Jenő)

Emberi gyász
(részlet)

Az óra ver, hajnal előtti öt,
a magányost borzongás fojtogatja,
az éji kertben zúg, csak zúg a tar fa.
Halott arc mozdul az ablak mögött.

Talán az óra nem halad tovább.
Káprázatok keringnek, éji pára,
a vízen lengő bárkák ritmusára.
Nővér lehellet szál a parton át.

      (Nemes Nagy Ágnes)

Esti dal
(részlet)

Estente ha sötét ösvényeken bolyongunk,
megjelennek előttünk sápadt alakjaink.

Ha szomjazunk,
iszunk a tó fehér vizéből,
édességéből szomorú gyermekkorunknak.

Holtan nyugszunk mi a bodzabokor tövében,
elnézzük a szürke sirályokat.

     (Komlós Aladár)

Helian
(részletek)

A szellem magányos napjaiban
szép menni a napsütésban
a nyár sárga falainál.
Halkan zengenek a fűben a léptek; de a szürke
márványban Pán fia egyre csak alszik.

(...)

Vecsernyekor az idegent elnyeli a fekete romlás
korhadt ágak alatt, lepraheges falaknál,
hol a szent tesrvér járt valamikor,
s tébolya édes hárfazenéje nyügözte.

Ó, milyen magányosan hal el az esteli szél!
Halálba horgad a fő az olajfa homályán.

Megrendítő a fajta pusztulása.
A néző szeme megtelik ezen az órán
csillagai aranyával.

(...)

A sárviskókat bíbor szőlő indázza körül,
zengő kévéi a megsárgult gabonának,
méhzümmögés, darvak vonulása.
Feltámadottak járnak a sziklaösvényeken este.

Bélpoklosok fekete vizekbe néznek,
vagy sírva kitárják sárfoltozta ruhájuk
a rózsaszínü halom balzsamos szelének.
Az éj utcáin karcsu leányok tapogatóznak,
keresik szerelmes pásztorukat.
Szombaton szelid ének zendül a házikókban.

    (Lator László)

Gyerekkor
(részlet)

Fürtösre ért a bodza: kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tünődik az ág. A lombsusogás

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.

    (Radnóti Miklós)

Tavasszal

Sötét lépteink alatt lágyan süpped a hó.
A fa árnyékában
szeretők vetik fel rózsás pilláikat.

A hajósok zordon kiáltásaihoz örök társul
szegődött a csillagos éjszaka
s az evezők halkan ütemre vernek.

Nemsokára ibolya nyílik a düledező
falakon:
a remete halántéka így borul zöldbe lassan.

      (Dsida Jenő)

Magános ősz
(részlet)

Homályos ősz jön, telt s gyümölccsel édes,
a nyári nap halodó fénye sárga.
A széthasadt ködből még tiszta kék les;
madár ha száll, akár mesékben szállna.
Hordókra vár a bor s a csönd a széles
pincék homályán megdermedve áll ma.

      (Radnóti Miklós)

Szonja
(részlet)

Estre váró, régi tar kert,
Szonja kéklő, tiszta csendje.
Vadmadárraj száll, viharvert.
Lombtalan fa őszi csendje.
 
Szonja hószin életére
napraforgó szirma lankad.
Bíbor sebnek hull a vére,
mord szobákban egyre lankad,

ahol halkan kék harang szól,
Szonja lépte, lanyha csendje.
Vad halódik, elbarangol.
lombtalan fa őszi csendje.

      (Dsida Jenő)

A lélek tavasza
(részletek)

Feljajdul az alvó, fekete utcákon zúdul a szél,
tört gallyak közt ragyog a tavaszi kékség,
éj bíbor harmata, hunynak a mennybolt csillagai.
Zölden dereng a folyó, ezüsten a vén fasorok
s a város tornyai, Ó, az enyhe mámor,
ha suhan veled a csónak, s a gyerekkori kertben
a rigók sötét panasza. Már ritkul a rózsavirágzás.

(...)

Hogy rád leltem, nővérem, az erdei tisztás
magányán, s dél volt s néma az állat;
vad cserfa tövén a fehér, ezüstlik a tüskebokor, kivirulva.
Erős halál és zengő lángok a szívben.

      (Lator László)

Téli este

Ha indul a hófuvás,
nagy jel zeng az estharanggal,
sok vendéget vár az asztal,
s menedék és kincs a ház.

Mindenütt jár valaki,
hozzák sötét éji útak.
A keresztfán lángra gyúlnak
a föld hűvös nedvei.

Vándor lép be, fájdalom
kövesedik a küszöbre.
S bor és kenyér tündökölve
ragyog fel az asztalon.

      (Szabó Lőrinc)

Felhasznált forrás

• Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.