Jékely Zoltán

Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 20.) író, költő, műfordító.

Jékely Zoltán
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Idézetek verseiből

Enyeden ősz van
(részlet)

A Bükkösön most rőzsét gyüjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények.
Sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.

Enyed köré a tél már épiti
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.

Csillagtoronyban
(részlet)

Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak és megnyílnak csillagévek;
A Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.

A gazdag égi ábrák fénylenek
- lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,

lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénusról sejtek én?

A szépjuhászné elégiája
(részletek)

E korcsma hires most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszázév tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
...
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
- akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghjolt, mint szolga -
tücsök fütyül koponyád hűvösében.

Apotheozis
(részlet)

A testük ős törvény nevében
gondjába veszi a homok,
eltűnnek benne észrevétlen,
mint vízcsepp, vagy a lábnyomok.

Hazájukért haltak szegények,
hordozza meg nevük a hír,
hirdesse őket hősi ének,
kőoszlop és hitvány papír.

Hazájukért haltak szegények,
mint magyarok, mint lengyelek;
áldás a győzöttek nevének!
Na, költők, énekeljetek.

Futballisták
(részletek)

Zöld réten döng a barna futball,
- különös dzsungel zene -
eget jár s földre-földre huppan,
gyermekkorból hős izenet.
...
- Mindég lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepü rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,

mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast,
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.

Madár-apokalipszis
(részlet)

Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.

Aztán jöttek magányos vándorok,
hátuk mögül, a Föld görbületéből
köpdödte őket valami torok.

A holló kurrogatva hívta párját,
a héja gyűlölködve vijjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérröl álmodott.

Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.

Lidérc-űző
(részletek)

Kancsi cigánylány, tündéri duvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot, vagy fiatalt!
Kásmír szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodorítsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
fogam kicsorbult s rendre kidől.
...
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
tán a halálba szorít az öled.

Idézetek műfordításaiból

Publius Ovidius Naso: Pontusi elégia

Éltet a hit s a remény, mely olykor teljesülést nyer,
       S míg csak vágysz, hiszed is, teljesülése közel.
Rosszabb már, amidőn nem látunk semmi menekvést,
       tudjuk, semmi remény s vesztünk már bizonyos.
Olykor a túlzott gond nem használ, árt csak a sebnek,
       s jobb lett volna bizony meg se tapintani azt.

Francesco Petrarca: Itália nagyjaihoz

Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazánknak,
hogy-hogy nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell, hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?

Voltaire: A világi ember

Felőlem mind sirathatják a balgák
a mult időket, az arany korát,
Saturnus s Rhea földi birodalmát,
ősszüleinknek paradicsomát.
Én a természetnek elégedetten
adok hálát, hogy e korban születtem.
Mit ócsárl nálunk sok bús lázadó,
profán korunk erkölcsömnek való.
Szeretem fényét, sőt a puhaságát,
örömeit, miket müvészi báj ád,
tisztaságát, ízlését, csínjait,
s minden fiát, ki így gondolkozik.

Voltaire: Impromtu

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni, célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.

Friedrich Schiller: Rousseau

Emléke korunk gyalázatának,
örök vádiratja tenhazádnak,
Rousseau sírja, hadd köszöntselek!
Nyugtot s békét testednek porára!
Nyugtot s békét kerestél, hiába –
nyugtod s békéd itt leled.

Még siremlék sem maradt utánad,
akit honról-honra hajkurásztak,
s örvénylő vakbuzgóság dobált.
Haj, kiért majd vér patakja támad,
hogy ki mondhat több joggal fiának:
gyámolító várost nem talált.

(…)

Uj, páratlan, nagy csóváju csillag –
álldogáltál partján a Garonne-nak,
tünemény a gall velők között.
Dőzsölés meg éhség döghalált hoz,
s ha az ország őrületnek áldoz,
kit hibáztatnak? Az Üstököst!

Heinrich Heine: A világ folyása

Kinek sok van, csakhamar
még sokkalta többje lészen,
kinek csak kevese van,
azt is elveszik egészen.

Heinrich Heine: Csalárd ajkuk csókját

Csalárd ajkuk csókját orcámra nyomták,
kináltak engem szőlőnek levével,
s közben testem méreggel teliték el –
ezt tette vélem a család s rokonság.

George Coșbuc: Pasztell-kép

Meggyfák között az esti kertben
már csak a bágyadt szél repül,
s szállást keres álom-lepetten;
a piros mák becsukja kelyhét,
pislog a katáng csendesen még,
aztán elszenderül.

George Coșbuc: A sas

Hasitotta nagy ívben a tágas eget
Csalhó meredek, havas orma felett,
megállt, szoruló körrel lebegett,
       s prédára csapott le a bátor.
Vélnéd, kialudt mennykő lehetett,
       bár nem suhogott vele zápor.

Naim Frashëri: A jószág és a földművelés

Szépséges fecske, hogy csapongsz a hullámos folyó felett!
Elhallgatom ezer szavas játékos csicsergésedet.
Albániából jössz, ugye, éppen Camerjából talán,
onnét, ugye, ezer szavas, dalos mondókád fonalán?...
Jöhetsz Laberiából is, azért látok hőst benned én,
s az ismerős, csengő szavak visszhangzanak szivem helyén,
– ezer darabra tört e szív, akár a lezuhant tükör,
ha gazdája könnyelmüen s gyöngédtelen szegezte föl.

(…)

A hegytetőre hajt a vágy, hadd lássam szép Albániát,
s testvéreim, a kis haza sok munkába menő fiát,
a hős, szótartó lelkeket, hűséges, dolgos véreim,
a hófedett hegyormokat, a sok virágot rétjein.
Hazám – tápláló síkmezők, megmívelt földű rónaság!
Ti lesztek lantom tárgya most, a munka és a gazdaság!
Te Múzsa, nővérem, ki ott, Tomorr hegyormán lakozol,
leszállsz, ugyé, szavamra, és egy kis segítséget hozol!

Róla írták

…harangzúgástól nagyzenekari műig többféle zenét is álmodott Jékely, verset írt Bachról és Schumannról, verset meg novellát az egyházzenéről és a muzsikusokról, és ettől lettek nála a gondolák is hangszerek, a seb pedig zengő fekete kotta – a zene nála az idő megállításának eszköze. (…)

Ha elolvassuk Bartók második hegedűversenyére írt versének őrjöngő orgia-leírását, megsejthetjük, hogy Jékely Zoltán, „az utolsó trubadúr”, miért nem lett annyira széles körben népszerű, mint Áprily Lajos, az édesapja. A klasszikus (vagy legfeljebb impresszionista) Áprilyval szemben Jékely vérbeli romantikus, a végletek embere, sőt, vadembere, a levegő helyett a tűz és a zuhogó víz a lételeme, a föld is csak akkor érdekli, ha csontvázak fordulnak ki belőle, vagy szerelmesen rá lehet borulni.

Források

• Hét évszázad magyar versei. Magyar Helikon, Budapest, 1966.
• Jékely Zoltán: Keresztút – Válogatott műfordítások. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1959.