Juliusz Słowacki

Juliusz Słowacki (Krzemieniec, 1809. szeptember 4. – Párizs, 1849. április 3.) lengyel költő, író.

A költő arcképe

Idézetek verseiből

Kozák lány dala
(részlet)

Nap ha világít, hold ha világít,
    Járom az erdőt szüntelen.
Terem a rét virágot ezernyit,
De amely a síró nyír alatt nyit,
    Én azt a virágot lesem.
Nevetnek szívemen, a bolondon,
    Nem tudják, mennyit veszített!…
  
        (Szabó Lőrinc)

Óda a szabadsághoz
(részletek)

                1.
      Üdv, üdv, szabadság angyala!
      Fönn szállsz, a holt világ felett!
      Ím itt a Haza temploma,
      Oltárán dús virágdíszek,
      Tömjéntől illatos a lég!
Nézd! Itt az új világ - s fiában az új élet.

(…)

                6.
Szabad ország egén sosem húny ki a nap?
Szabadság szárnyai borítják be a földet.
Isten szeme örül a szabad nemzedéknek.
       Felemeli a bátrakat.

(…)

                 9.
Angyal, szabadságunk hozod!
Érzem védelmező hatalmad!
Emeljétek föl arcotok!
Előre! vezessük hajónk!
Előre! Tengereken át!
Előttünk örvénylő habok,
de tán kiér, ki belevág.

        (Vidor Miklós)

Párizs
(részletek)

Nézd! Alkonyatkor a Szajna öléből
Mint nyúlnak ki a házak elmosódva:
Az egyik a másik hátára lép föl,
Itt-ott fény hull egymásba fonódva.
Kígyóként kúszó épületsorokra;
Tetejük pikkelypáncélt ölt magára.
Az ottan a kígyó fullánkja volna?
Sugárnyaláb? Talán lovagi dárda?
Magas torony ragyog aranyló fénybe mártva.

(…)

Ínség ül a száműzött lengyel arcán,
Testvér a testvérrel mit sem törődik.
A szomorúfüzek a Szajna partján
Az Eufrátesz füzeit idézik.
Nyomorunk elhat a világ szeméig,
S jeges márványszivektől fagy halálra.
A remény fáján nem zöldül levél itt,
S mint Juda prófétája fügefája,
Elszárad, ha alélt bujdosó dől alája.

       (Kálnoky László)

Távolból
(részlet)

Elszakadtunk, messze vagy - mégis él az emlék,
Röpdös közöttünk bánatunk, hószín tollú gerle,
S híreket hord. Jól tudom, mikor lépsz a kertbe,
S mikor veri fel a jaj szobád sűrű csendjét.

Tudom, mikor hull reád kínod, mint a hullám,
És a könny az emberek mely szavára önt el,
Látlak mint a csillagot, mely amott kigyulván,
Rózsaszínű könnyel ég, s kék szikraözönnel.

S bárha szemem el nem ér, s bárha messze estem,
Ismerem virágaid, házad és a fákat,
Alakodat, szemedet tudom hova fessem,
S mely fák árnyán leshetem hófehér ruhádat.

         (Nemes Nagy Ágnes)

Levél Alaksander Holynskihoz

- Csónakban, a Níluson-

(részletek)

   Közénk terül a folyam zafír útja hosszan,
Théba felé jársz te már, én meg itt Kairóban.
Azt reméltem, hajóink kettős hattyúszárnyán
Együtt fogunk szállni majd a Nílus nagy árján,
A balzsamos múmiák raktárai mélyét,
S együtt nézzük majd meg a Nílus vízesését,
S folytatjuk tűnt napjaink viharos vitáit
Krisztusról, kit Voltaire s keresztről leszállít.

(…)

Számomra a Nílus a folyamok királya;
Szép, amikor a faluk fölött üde szélben
Hajladozó pálmákkal frigyet köt az égen,
Szép, ha gördül partjai közt a sivatagnak,
Hol a tevék, a puszták hangyái haladnak
Napnyugtakor; gyönyörű a költő szemének,
Ha egymásra tornyosult fehér minarétek
Kék tükrében kettősen, fordítva hintáznak,
S gólyáival, melyek tán Lengyelhonba vágynak,
S még gyönyörűbb, ha látni tükrében a pálmák
Lombja mögül főlkelő telehold világát.

(…)

Mégis ím egy látomás…Mózes tudtul adja
A királynak, mi a nagy Jehova parancsa;
Fölemelte szfinxek közt nagy homloka lángját…
Némán hallgat a király…Feje fölött sáskák
Viharában vergődik a ködös nap sárgán.
S ott a Nílus…Mit sodor?…Vér habzik az árján!

(…)

Ma a Mózeséinél súlyosabb csapások:
Idegenek prédálják a sok szarkofágot,
A kevély brit sterlinget piaszterre vált fel,
Úgy viszi a földúlt sír alabástromát el,
S álmélkodást azzal kelt a londoni népben:
Gyertyatartót állít fel üres üregében.

(…)

    De elég volt…Azt hiszem, az újhold már ébred,
A sok sírú Thébában mireánk is fényt vet.
Hogy az élet hiúság, hirdessék ott mások,
Remetefők üregén gyújtva gyertyalángot
Ml, megértve, mint éltek régi népek hajdan,
Rokonukká vénülünk szóban, gondolatban,
Míg úgy el nem tévedünk a múlt erdejében,
Mint e postám galambja pálmák lombegében.

         (Rónay György)

Varsóhoz
(részlet)

 
Eléd rakom le, özvegye a lengyel
     Népnek, a véres sírban nyugovóknak
     Sirató anyja, s szülője azoknak,
Kik hiszik: élted napja megint felkel -

Te, ki a sápadt, kicsinyhitű ember
     Arcába dobtad krisztusi szent véred,
     VARSÓ! - e dalt most lerakom elébed,
S bevérzett lábad érintem fejemmel.

         (Kerényi Grácia)

A pestisesek apja
(részletek)

Háromszor telt az arany hold fölöttem,
Hogy a homokban sátram felütöttem.
Apró gyerekcsém szoptatá az anyja,
S rajta kívül még három szép fiamra
S annyi léányra hullt a föld azóta:
Egész családom…Kilenc teve rótta,
Rótta a pusztát perzselő melegben
S rágta a tájék gyér, sanyaru gyomját;
Este ledöltek sorban, körülöttem,
Itt, hol tüzecskét már rég semki sem lát.

(…)

Látod a völgyben a víz ragyogását?
Szép kicsi lányom onnan érkezett meg,
Fején a korsó - hogy látom a drágát!
Szép karcsú nádszál, jön-jön, s pajkoskodva
Friss vizet loccsint a nagyobb fiúkra.
A legidősebb, furcsa láng szemében,
felkel, a korsót kapja a kezébe,
S így szól: Az Isten megfizeti néked! -
Szomjas ebeknek szomjusága éget!
Azzal a korsót nagy mohóm kiissza
S mint kidőlt fa. hull zuhanva vissza.
Odafutottam - de későn futottam.
Csókolni kezdték nővérei holtan.

(…)

Hafne s Amina még azon az éjjel
A közös ágyban, csendben mind a ketten
Úgy aludtak, hogy észre se vettem,
Bár közelükben voltam, s gyásztól éber,
Folyvást siratva fiam elmulását -
S nem vettem észre kettejük halálát!

(…)

Múlt az idő, múlt, tíz nap is lepergett,
S csodák csodája: élt a többi gyermek.

(…)

Iszonyú emlék! Perce borzalomnak,
Midőn megláttam harmadik fiamnak
Arcán a véget! - Mennyire figyeltem! -
Rajta az első jel csak leheletnyi,
De én, az apja, mégis észrevettem:
A legnagyobbra kezd emlékeztetni!

(…)

Jöttek is érte fekete sírásók:
- Tesvéreiddel jobb lesz nyugovásod -
Mondták, s e gyásztól kezdve újra negyven
Napra kötöttek a táborba engem.

(…)

S éjelente álmom kusza fonadékát
Sírás zilálta szerte: a hiénák
Ott a sírok közt…én hallgattam őket,
Hullára éhes, szörnyű dögevöket.
Napjaim múltak; olyan lettem végül,
Akár a kígyó, mikor megelégül:
Szivemből emlék, kín, ábránd kipergett,
S mint a kemény kő, érdes és hideg lett.

(…)

A döghalál? jaj, iszonyú halálnem.
Minden sötétül, testvéreid már nem
Ismered, aztán perzselő tűz éget…
Így haldokoltak nyolcan az enyémek.
S naponta néztem én a haldoklókat,
Így mult el itten három hosszú hónap.
Kilenc tevém vár - ó, már hogy taposnák
Haza az útat -, s rajtuk nyolc lapos zsák.
Csak Istenem van, és más semmi, semmi;
S ott az a sírdomb…El tudok-e menni?

       (Jékely Zoltán)

Végrendelet
(részlet)

Közöttetek éltem én szenvedésben, árván,
    Sose néztem hidegen a nemesre, jóra.
Válnunk kell - a szellemek birodalma vár rám,
    S mintha édent vesztenék - szomorú ez az óra.

Örökösöm nem maradt, kire nevem szálljon,
    S nincsen, ki lantomat magáénak vallja.
Villám tüze volt nevem zivataros tájon,
    S az utókor csak az üres csengést hallja.

Mondjátok el majd, akik ismertek engem:
   Ifjúságom éveit a hazának adtam.
Ott őrködtem a hajón a veszedelemben,
    És amikor elsüllyedt, helyemen maradtam.

     (Lator László)

Felhasznált forrás

• Juliusz Słowacki versei. Lyra Mundi sorozat. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1978.