Rainer Maria Rilke
Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Montreux, Valmont 1926. december 29.) osztrák
| Rainer Maria Rilke |
|---|
 Rilke fiatalkori arcképe (1900) |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
 Művek a Wikiforrásban |
| Művek a Cervantes Virtualon |
 Művek a Project Gutenbergben |
impresszionista költő, író.
Idézetek verseiből
szerkesztésKorai versek
szerkesztésNépi dallam
- (részlet)
Belém nyilall
gyöngéd cseh népi dallam,
szívembe surran halkan,
s már fáj a dal.
Ha egy leány
dalol krumplit kapálva,
még késő éjed álma
is csüng dalán.
(Eörsi István)
Az áhitat könyve
(részletek)
Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem
fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.
Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.
(...)
Szomszédom, Isten, hogyha néhanap
éjjel kemény kopogással zavarlak -
azért van ez, mert lélegezni hallak,
s tudom: szobádban csak te vagy magad.
S ha valamit kivánsz, nincs senki ott,
hogy italt érjen kereső kezed:
figyelek mindig. Adj egy kis jelet.
Közel vagyok.
(...)
Az életem nem a meredek óra,
amelyre lábam, látod, futva lép.
Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,
sok szám közül egy száj vagyok a szóra,
és az, amely lezárul legelébb.
(...)
A költők érted zárkóznak be csak,
és gyűjtenek suhogó, sűrü képet,
s kilépnek és hasonlatokkal érnek,
s létükben érted oly magányosak -
A festők képet azért festenek,
hogy a múlónak szánt természetet
halhatatlanként kapd te vissza:
minden örök lesz. Nézd, Madonna Lisa
arcán minden nő érett, mint a bor.
Nő nem lehet több semmikor,
mert újat hozzá újabb nő nem ad.
A szobrászlány olyan, mint te magad.
Örökre vágyik. Kelti a követ:
örök légy. S annyi ez: legyen tied!
(Nemes Nagy Ágnes)
(...)
Sosem nyugosznak itten el a házak,
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos parancsa lázad,
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.
Sosem ürül ki az az utca, mellyen
hozzád sietnek, titkos égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki.
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa,
s fáradva fog majd a szivedre hullni.
De láttam én a hosszú sereget,
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged,
elül a szél is a vidék felett -:
oly óriási volt ez a menet.
(Kosztolányi Dezső)
A képek könyve
szerkesztésKöszöntő
Akárki vagy: esténként lépj elő
szobádból, hol mindent megért az agy;
túlról házad a messzeségbe nő:
akárki vagy.
Alig hagyja el megfáradt szemed
az otthonod elhasznált küszöbét,
fekete fát emel képzeleted:
magában áll és háttere az ég.
S világot alkottál. És óriás,
akár a szó, amely a csöndben érett.
S akaratod amint tudtára ébred,
elválik szemedtől a látomás...
(Garai Gábor)
A lányokról
(részletek)
Megy ki-ki más nagy, hosszú útra,
sötét költőkhöz így érhet el;
egyre kérdezgetnie kell,
nincs-e ott dalnok közel,
kéz nem simult-e arra a húrra.
Csak a lányok nem kérdik, merre
a képek hídja; nem! elmosolyodnak,
s így gyöngylánc-fény, az se ragyoghat,
ezüst tál fénye se gyöngyökön át.
(...)
Menjetek! ...éj jön. Hangra, alakra
nem vágyik többé, mely tietek.
Útja jó, ha hosszabb, ridegebb,
bükk árnyán fehérség ne riassza, -
és csak elnémult szobát szeret.
...Hallja: hangotok nagy-messze elvész
(ott, hol oly fárasztó mind a többi),
és: gyöngéden rágondolva gyötri,
hogy titeket annyi, annyi szem néz.
(Tandori Dezső)
Mártírnők
(részlet)
Mártír ő. S hogy súlyosan,
sebesen megérkezett
a bárd, s kettévált kurta ifjusága,
a finom piros kör már a nyakára
fonódott: első ékszere, melyet
- idegen mosollyal - elfogadott;
ám ezt is csak röstellve tűri ott.
S ha alszik, hugának kell (aki - gyermek! -
ékeskedik még ama kő okozta
sebével, mely halántékát bezúzta)
kemény karral nyakát ölelnie,
s álmán így esd hozzá: Szorítsd! ne engedd!
S amaz néha úgy érzi, homlokát
rejtené, s a képet, a kő nyomát,
nővére köntösének puha redőibe
mely - lélekzettől! - úgy emelkedik,
mint vitorla, ha szelek éltetik.
(Tandori Dezső)
Őszi nap
(részlet)
Elég, Uram. Olyan nagy volt a nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.
Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.
(Rab Zsuzsa)
Őszi nap
(részlet)
Uram, dicső nyarad betelt. Most hát
nyujtsd hosszabbra napóráid árnyát,
s a réteket friss szelekkel mosd át!
Tedd: a szőlő méz-teljét elérje;
két tűz-arcú delet küldjél még csupán,
emeld tökélyre, hogy a szüret után
borrá forrjon végső édessége!
(Orosz László Wladimir)
Az özvegy dala
(részlet)
Kezdetben jól folyt az életem.
Meleget, derűt adott nekem.
Hogy az ifjaké az mind ilyen,
hogyan is tudhattam akkor?
Mi az élet? Ó, én ostoba -,
s csak szállt, csak szállt évek sora,
s már nem jött se jó, se új, se csoda,
kettétört a fiatal kor.
A férjem-e? Én-e? Ki volt a hibás?
Türelmünk volt, ha semmi más,
de nem volt a halálnak.
Láttam, hogy jön (s milyen csunyán!),
viszi egyik embert a másik után,
- nem enyém volt még ez a bánat.
Mi is volt hát az enyém? Az enyém?
Hogy oly nyomorulttá lettem én,
nem volt-e rendelés?
Hisz nemcsak boldogságot ad,
aj-bajjal is a sors látogat,
s roncsként neki mit sem érsz.
(Csorba Győző)
Új versek
szerkesztésÁldozat
(részlet)
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.
(Radnóti Miklós)
Spanyol táncosnő
(részlet)
Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: - úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.
És azután már csupa-csupa láng.
Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.
(Kosztolányi Dezső)
Archaikus Apolló-torzó
(részlet)
Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.
(Tóth Árpád)
Altató
(részlet)
Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.
(Nemes Nagy Ágnes)
Rekviem
szerkesztésEgy barátnőm emlékére
(részletek)
Halottaim vannak s úgy hagytam én
el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,
holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
(...)
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott
a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,
szívemben segíts, mint a messzeség.
(Szabó Ede)
Duinói elégiák
szerkesztésElső elégia
(részletek)
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
(...)
Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban
jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
(...)
Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogitó haladást -: birnánk-e mi nélkülük élni?
Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,
a merész zene áthat a meddő dermedezésen,
úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem
isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr
ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.
(Nemes Nagy Ágnes)
A párduc című verse
szerkesztés
A párduc
(A párizsi állatkertben)
Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Úgy érzi, mitha rács ezernyi lenne,
s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl,
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájult, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.
(Szabó Lőrinc)
A párduc
Jardin des Plates, Paris
Rohant a sok rúd és úgy meggyötörte
szemét, hogy rá ködös homály szökött.
Ezer rudat lát felmeredni körbe
s már nincs világ ezernyi rúd mögött.
Ha lép, hajlékony, könnyű teste ring és
az út a legszűkebb körben halad;
az erő tánca ez a kínos keringés:
középen bénult, süket akarat.
Csak néha rebben halkan a pupillán
a puha függöny. - Rajta egy kép befut,
a tagok csöndjén átüt, mint a villám
s meghal, mihelyt a szívbe jut.
(Képes Géza)
Párduc
Lényét hagyja a rácsozatba veszni,
Annyira gyenge már, mégsem pihen;
Számára a lét: ezer rács, csak ennyi –
Túl a rácsokon nincsen semmi sem.
A puha léptek vad-ritmusú sodra
szűk körbe vontan, amint elakad,
pörgő tánccá lesz, oly’ Centrumtól vonzva,
hol megbénult egy gigász-Akarat.
Ám fellibben olykor a szembogarak
nehéz fátyla. Akkor Kép vetül be;
Lábak izmába villan, majd felszalad,
S kihúny, a Szívbe merülve.
(Orosz László Wladimir)
Hátrahagyott versek
szerkesztésA költő sírfelirata
Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörüség,
Annyi temérdek pilla alatt
Senkisem alszik.
(Nemes Nagy Ágnes)
Felhasznált forrás
szerkesztés- Rainer Maria Rilke: A párduc (válogatott versek). Interpopulart Könyvkiadó. Szentendre. 1995.
- Klasszikus német költők. II.kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1977.
