Stéphane Mallarmé
Stéphane Mallarmé (Eredeti nevén Étienne Mallarmé, Párizs, 1842. március 18. – Valvins, 1898.szeptember 9.) francia költő és kritikus.
| Stéphane Mallarmé |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
 Művek a Wikiforrásban |
| Művek a Cervantes Virtualon |
 Művek a Project Gutenbergben |
Idézetek verseiből
szerkesztésAblakok
(részlet)
Unván az ispotályt, a búsat, hol a függöny
sivár fehérje közt avas tömjén lebeg,
s hol a kopár falon csüggedt feszület függ fönn -
hátat fordít sunyin a félholt, vén beteg,
s ablakhoz vánszorog. sütkérez teste romja -
de fő, hogy látja még, ott künn a nap virul!
Fehér haját s aszott csont-arcát vágyva nyomja
az üveghez, mely a friss fényben ég s pirul!
Szorongás
(részlet)
Nem tested jöttem legyűrni, ó te állat,
akiben egy egész nép bűne van jelen,
s hogy elönt a csók örök unalma nálad,
szennyes hajad közé befúrjam bús fejem:
adjon ágyad nehéz, álom nélküli álmot,
melyre a bűntudat komor függönye hullt,
s melyet te élvezel, sötét hazug, te álnok,
ki jobban ismered a semmit, mint a holt.
Kikelet
(részlet)
A beteges tavasz búsongva űzte szét
a telet, a derűs munka korát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.
Fehér alkonyatok lobbannak fel agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.
Az Azúr
(részletek)
Az állandó Azúr derűs iróniája,
virágmód szép-közönyösen, a képtelen
költőre súlyosul, ki kínok pusztasága
mélyén géniuszát átkozza szüntelen.
...
Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak
nyúlt foszlányaival takard el az eget,
mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad,
és építs óriás, néma mennyezetet.
...
Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal
őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy
félelmesebb legyen e gonosz diadallal,
ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!
Tengeri szél
(részletek)
Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy kinn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár.
...
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szüzi, messzi partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyom a keszkenők utolsó búcsuját!
Sóhaj
(részlet)
Halk húgom, homlokod felé, melyre az ősz
álma virággal és rőt foltokkal esőz,
s angyalszemed kóbor ege felé a lelkem
úgy száll, hűen, ahogy egy méla gyászu kertben
a szökőkút sóhajt fehéren Ég felé!
Mallarmé kisasszony legyezője
(részletek)
Merengő, hogy elöntsön engem
úttalan gyönyör áradat:
Tudd kényes-hazugul kezedben
óvni, lengetni szárnyamat.
Alkonyi üdeség fuvalma
száll hozzád ringásaiban
és rab lengése távol tartja
a látóhatárt finoman.
...
Rózsás partok jogarpálcája
arany estéken kél elő,
hideg, fehér, csukott a szárnya,
szemközt egy égő karkötő.
Edgar Poe síremléke
(részlet)
Ahogy önmagára átváltja az öröklét,
kivont pallosával a költő döbbenet
képe lesz: százada miért nem értette meg:
hangjai a halál diadalmát dörögték!
Mint angyali szóra a hydra felszökött rég,
hallván hogy értelem oldja a nyelveket:
bűbájt s varázsitalt üvöltött a tömeg,
fekete habarék bolondító bürökjét.
Charles Baudlaire síremléke
(részlet)
Az elsüllyedt szentély kitátott síri szája
csatornából lövell rubintot és sarat
valamely átkozott zord Anubis-alak
mint veszett ugatás lángol teljes pofája
vagy újkeletü gáz hamis mécskanóc-lángja
mind eltagadni a tűrt szégyenfoltokat
halhatatlan ölet gyújt mikor megriad
aztán röptét megint lefekteti a lámpa
Becsukom a könyveim a Paphos név után
(részlet)
Kerüld a hideget, ahol a csend kaszál,
ott én nem huhogok, mit ér a híg panaszdal,
ha e parti fehér tajtékzás hódolattal
nem a környékre, csak valótlan tájra száll.
Éhen maradok itt, gyümölcsbe nem harapva,
tudós hiányukon lelek közös zamatra:
pattanjon emberi húsból, illatosan!
Hol szerelmünk tüzel, ama sárkányra lépve,
másikra gondolok hosszan, mámorosan,
egy antik amazon megperzselt keblére.
Felhasznált forrás
szerkesztés- Klasszikus francia költők. II.kötet. Európa Könyvkiadó. 1984.
